Utas és napvilág - Forrás: Buda Környéki TV, 2015/11/10 09:45

Szkok Iván: Minerva /  első változat /  - 2015 110x160cm, akril, tempera, kréta

Minerva madárlátta planétája - Korcsog Balázs

Minerva baglyának éteri pillantása mint michaeli művészet.
Minerva madárlátta planétája.

Varga Patrícia Minerva festészetéről
Minerva baglya szürkületkor kezdi meg röptét. -
Hegel nevezetes mondata adott választ számomra arra a kérdésre,
amely kezdettől foglalkoztatott Varga Patrícia Minerva festményeinek láttán:
hogy miért ennyire sárgák, narancsosak és vörösek a képei?

A mondás a görög főisten, Zeusz harmadik lányának, az atyja fejéből
előpattant Pallasz Athénének a római megfelelőjére, Minervára, a bölcsesség,
a tudomány, a művészetek és mesterségek (a techné) istennőjére,
 

Minerva baglya szürkületkor kezdi meg röptét. - De mi is történik e félhomályban? Goethe színelméletéhez kapcsolódva Rudolf Steiner többször beszélt arról, hogy „a színek titkaiból semmit sem fogunk megérteni, ha nem értjük meg a hajnal és alkonyat, illetve a hajnali és alkonyi égbolt színének eredetét.”[1] Egyik kései előadásában ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy napkeltekor és napnyugtakor a földi sötétségből nézünk a fény felé, illetve az égboltnak a Nap általa megvilágított része felé. Pirkadatkor és alkonyatkor tehát a sötétből, mintegy a sötétségen keresztül látjuk a Nap fényét, ami ilyenkor vörösnek látszik. „Mi is történik hajnalban és szürkületkor? A Földön még sötét van, de az égbolt egy részét már, illetve még megvilágítja a Nap. Pirkadatkor és alkonyatkor tehát egyaránt a sötétségen keresztül látjuk a fényt. Márpedig a sötéten keresztül érzékelt fény - amelynek hajnalban és alkonyatkor lehetünk tanúi - vörösnek látszik. A fény, ha a sötéten át nézzük, vörös színt ölt. (…) És ha ezt a vöröset árnyalom, akkor sárgát kapok. A sárga tehát a vörösnek csupán egy árnyalata. Vagyis a vöröshöz hasonlóan a sárga is a sötéten át nézett fény, a sötétségen keresztül érzékelt napfény színe.”[2] És ez a szín, a hajnali és alkonyi napfény (a pirkadat) színe, a vörös/narancs/sárga az, amilyenben a sötétben látó éjjeli bagoly, Minerva baglya látja a világot és a dolgokat alkonyatkor, szárnyalása kezdetén.

Minerva baglya ugyanakkor nemcsak Varga Patrícia Minerva festményeinek színével, hanem azok nézőpontjával, perspektívájával is összefüggésben áll. Több elemzője is felfigyelt már képeinek különös perspektívájára: Keserü Katalin azt írja, hogy Minerva „szenvedélyes, kavargó színmezőit javarészt felülnézetből (…), határozott felső, jobb oldali nézőpontból mutatja”; Wehner Tibor „furcsa nézőpontból, mintegy oldal-felülnézetből vagy ferde rálátásból szemlélt kompozíciókról” beszél; Szlaukó László pedig úgy fogalmaz, hogy „ezek a jellegzetesen »minervás« expresszív tájak (…) különös perspektíváikkal olyan hatást keltenek, mintha egy lázas álomban repülnénk föléjük”.[3] Elemzői tehát többnyire felülnézetről beszélnek. De Minerva baglyának képénél maradva akár madártávlatot is mondhatnánk. (Madárlátta föld vagy Madárlátta hegyorom - ahogy néhány kép címében is szerepel.) Ám itt nem pusztán madárperspektíváról van szó. Minerva baglya ugyanis nem közönséges madár, hanem a lélek madara. (Nem véletlenül ismeri a néphit a baglyot lélekvivő madárként.) Képeinek perspektívája, Minerva madártávlata tehát - a szárnyaló lélek nézőpontja, a földről felemelkedő vagy éppen a földre alászálló lélek perspektívája. Amint ez a szárnyaló lélek, éteri pillantásával a Minerva festményeinek többségén látható planétára alátekint.

A planéta szót (amely a Planéta és szeráf sorozat címében is szerepel) itt külön hangsúlyozni szeretném. Varga Patrícia Minerva festészetét ugyanis akár „planéta-festészetnek” vagy „planetáris festészetnek” is nevezhetnénk, hiszen legtöbb képe egy planétát: egy bolygót, a Földet vagy egy földnyelvet, egy planétaívet, egy dombot vagy ívelt hegyoldalt ábrázol. Festményei mégsem tájképek, sem a külső, természetben festett tájkép, sem pedig a „belső tájkép”, a belső érzelmek és a lelki élet külső tájba való kivetítésének értelmében, hanem festői látomások, víziók. S e látomásokban - melyekben nem is a fizikai vagy anyagi világ, hanem az éteri világ jelenik meg, mintegy éteri tablóképeken - legtöbbször ugyanazok a motívumok szerepelnek: a planétaívek és domboldalak, a gabonakörök és búzamezők, a Stonehenge-szerű szakrális építmények, a kelta menhireket és dolmeneket idéző oszlopok, a jegenyesorok, az égen látható kettős napok, az asztráltestszerű lélekalakok. A lélektan az obszesszió kifejezést használja ezeknek az állandóan visszatérő témáknak, az újra és újra, kényszeresen, mondhatni monomániásan ismételt képzeteknek az elnevezésére. De Minerva festményei nemcsak az ősi kelta/ír vallás, a hiberniai misztériumok kultikus helyeit és szakrális tereit idézik, hanem mintha még korábbról, az elsüllyedt kontinens, a régi Atlantisz idejéből származó halvány emlékképek is fölmerülnének rajtuk (Jung kifejezésével az emberiség kollektív tudattalanjából); nem véletlenül foglalkoztatja a művészt a szökőár témája, lásd a Megkövült cunami sorozat képeit. Ám Minerva képeinek ezek az archaikus és kultikus elemei, Varga Patrícia planétái éppúgy obszessziók, mint mondjuk Szikora Tamás dobozai vagy Váli Dezső műtermei. Hiszen ahogy feltehetjük a kérdést, hogy Szikora miért fest állandóan dobozt, Váli pedig mindig műtermet, ugyanúgy felmerülhet a kérdés, hogy miért fest Minerva mindig planétát vagy planétarészletet. Monotematikus festészet - mondhatnánk elsőre, ám itt nem pusztán egy témáról van szó. Minerva planéta-képei ugyanúgy teljes világábrázolást nyújtanak, mint Szikora dobozai vagy Váli műtermei.

Váraljai Anna a Varga Patrícia első önálló katalógusáról írott cikkében már felvetette a Minerva planetáris képeit ihlető szellemi erők kérdését. Felvetette a kérdést, de nyugtalanító módon megválaszolatlanul hagyta. „Minerva ihletett alkotó, és az ihletettség állapota kivételes adomány” - írja. „Az ihletett művész az »isteni« eszköze lehet, és művei éppúgy ihletettek, mint azok a bibliai könyvek, melyekről azt tartják, hogy isteni sugallat hatására születtek. De hasonló ez az állapot a természetközeli népek papjainak, kuruzslóinak és jósainak eksztatikus révületéhez is. Ám az ihletettség állapota nem állandó, a művész is csak bizonyos ideig kerül a hatása alá. Minerva (…) vajon miféle varázslat hatása alá kerül műterme csendjébe húzódva? Milyen szellemek, archaikus istenségek kezdik őt ostromolni? Miféle marcangoló kényszer dobja őt vissza az ősi múltba, hogy megfestesse vele ezeket a profetikus tájakat? Mintha tevékenysége ilyenkor automatikussá válna, illetve mintha nem is ő beszélne, hanem egy rajta kívül élő hang.”[4]

De kinek vagy minek a hangja ez a rajta kívül élő hang? Miféle szellemnek vagy istennek a sugallatára hallgat a művész? Milyen szellemiségek vagy isteni lények eszközévé válik a festő az alkotás során? (Szellemtudományos terminológiával úgy is feltehetjük a kérdést, hogy milyen szellemi lénynek vagy lényeknek az inspirációjára születnek Minerva képei.) Itt most két ilyen isteni-szellemi lényről tehetek röviden említést: az egyikről a képek már említett kelta motívumai, a másikról pedig a művész születési időpontja tanúskodik. Rudolf Steiner szellemi kutatásai szerint a kelta/ír misztériumok, az úgynevezett hiberniai misztériumok inspirátora, a kelta népeket vezető szellemiség (szellemtudományos megfogalmazással: a kelták egykori népszelleme) vált később az ezoterikus kereszténység szellemi vezetőjévé, és az ebből a forrásból merítő alkotók ihletőjévé. (Zárójelben ezen a ponton kell felhívnom a figyelmet a művész kettős keresztnevének másik tagjára, a Patríciára, illetve e névnek az írekhez fűződő szoros kapcsolatára, lásd Szent Patrikot, az írek védőszentjét.) E kelta szellemiség, az egykori kelta népszellem mellett a jelenlegi korszak vezető szellemisége, korunk igazi, előrehaladó korszelleme lehet Minerva másik inspirálója. Erről a művész születésének időpontja is tanúskodik. Korántsem tekinthető ugyanis véletlennek, hogy egy individualitás mikor jön a világra. És Minerva születésének időpontja: szeptember 29. Ez a nap a nagy, őszi Mihály-nap: szellemtudományos szempontból Michaelnek mint korszellemnek és mint Krisztus orcájának az ünnepnapja. A kelta szellemiség mellett tehát Michael mint korszellem lehet Minerva planéta-festészetének másik ihlető forrása.

Rudolf Steiner úgy fogalmazta meg korunk művészetének valódi feladatát, hogy annak nem közvetlenül a szellemi világot kell ábrázolnia (a szárnyas angyalokat festő spirituális művészet módjára), de nem is a földi, fizikai világot kell hűen másolnia (akármilyen régi-új realizmus jegyében), hanem mintegy a földi és a szellemi világ között közvetítve, a kettő közti sajátos, öntörvényű, művészi világot kell létrehoznia. És Minerva világa ilyen világ. Festészete ezért igazi michaeli művészet: a szó legnemesebb értelmében korszerű (a korszellemnek megfelelő) festészet. Azonnal felismerhető. Egyszerre nagyon archaikus, és nagyon modern.

Korcsog Balázs

Elhangzott 2011. május 10-én a Boltíves Galériában, Varga Patrícia Minerva Fényörvény című kiállításának megnyitóján. Rövidített formában az Új Művészet 2011. júliusi számában jelent meg (2011/7.)

Egyelőre Bábel

„Sok derék középszert lehetne megnevezni a méltatlanul túlzsúfolt Cifrapalotából, aktualizált jó és kevésbé jó iparművészetet, engem eredetiségével egy Genezis gyanánt lángolóan nyugtalan tájait idéző pasztell ragadott meg, festője Varga Patrícia Minerva. Azaz, a vállalkozás elérte célját.” (Rózsa Gyula: Egyelőre Bábel. Népszabadság, 2005. április 9.)

Szabó Lőrinc fénymágiáját idézi meg ennek a kiállításnak a címe, amelyről Ignotus azt állapította meg, hogy nem arról a fényről van szó, amely világosság s „amely színt és kontúrt ad a dolgoknak, amely besugározza a tárgyakat, összemossa és szétválasztja őket”, hanem a fény ez esetben maga a téma, a költő témája.


Fiatalság, gejzir, villany, ima!
várakozások maximuma!
anyagok mámora, ősi láz,
felhajtott értékek, tombolás!,

írta 1925-ben a fiatalság mámorától repeső költő, aki gazdagnak és összetettnek hitt lelkét a mindenség végtelen jelenségeivel és határtalanságával próbálta összenyalábolni. Mi azonban nem tehetjük meg, hogy a Varga Patrícia Minerva festményeit átható izzó energia metaforáját az elektromosságban jelöljük ki, mint tette azt Szabó. Inkább az mutatkozik kézzelfoghatónak, hogy a festőművész nyelvi értelemben sokat örökölt attól a mediterrán lelkületű eruptív piktúrától, amely a 80-as évek olasz transzavantgárdjának volt a védjegye s amelybe valóban belevetíthető a gejzír, az anyagmámor és az ősi láz ideája, csak egészen másképpen. Van azonban egy tényleges párhuzam a régi kor költője és a jelenkor festője között, mégpedig az, hogy mindkettőjüknél az a lelkület bontja ki önmagát, amely alapélményét az emberi magányosságból veszi, utat keresve a mitológiai aranykor harmóniája felé, visszaálmodva az egységes világképet és az isteni örökkévalóságot. Hiszen amerre csak néz, a művész szembekerül az emberi univerzum széttöredezettségével és az értékek felbomlásával, amelybe nem tud és nem is kíván belenyugodni.

S bár az édeni nyugalmat keresi, Varga mégsem édeni tájakkal idézi meg a bibliai világot, hanem ellenkezőleg, lecsupaszított ősi energiát tükröző keleti motívumokat villant fel, a leglényegesebb természeti elemekre redukálva a látványt. Az aranysárgák végtelen kiterjedésében és már-már bántóan expresszív csillogásában itt- ott megpillanthatjuk a lélek zarándokait, akik a dombok hajlataiban keresnek hűs menedéket, kutatva a bennük lakozó istent. Ugyanakkor a vérrel átitatott platók síkjába szent helyeket jelölő menhirek ékelődnek, visszavezetve az emlékezetet az emberiség legkorábbi emlékhelyei felé, illetve az újabb kori szentföld titokzatos birodalmába.

Varga egy mélyen szakrális beágyazódású festészettel szembesít bennünket, mégpedig úgy, hogy az embert nem egy az egyben idézi meg, hanem csupán utalásokat tesz annak jelenlétére, áttételes sötét nyomokat szór szét a képeken, a nézőre bízva a lehetséges megfejtést, a titkok felnyitását.
A Szabó Lőrinc-i realizmus Vargánál metafizikai magasságokba lényegül át. Ilyen értelemben a hétköznapi elektromosság átbukik egy spirituális halmazállapotba, fénye pedig beragyogja a szemlélő lelkét. Lélektől lélekig tart az út ember és ember között. Ebben a folyamatban a táj külső képe valójában az emberi lélek metaforája, a magára találás szent eszköze. Az élet a fényből jött, és abban is enyészik el. Varga visszatekintő kiállítása valójában olyan, mint az imafüzér. Minden képe egy- egy eleme a láncnak, egy-egy fohász az isten felé vezető úton. Az évszámok és a címek sok esetben nem is számítanak, hiszen a képi látvány az időtlenségbe, az öröklétbe fagy bele. A művész az idők tanújaként nyilatkozik meg és álomképekben szól hozzánk, mutatva számunkra a megbizonyosodás mindenkori irányát. Aminek felismerése nem is esik nehezünkre, hiszen minden olyan, mintha már mi is áthaladtunk volna a Varga által rögzített élményfolyamon, mintha minden túlontúl ismerős lenne a látottakon. Kétségtelen, hogy a képek közösségi élményeket ébresztenek bennünk, az ősemlékezetbe nyúlnak vissza, belső tükröztetésre késztetve a tudatalattit.

Szombati Bálint
Budapest, 2015. november 11.
Erlin Klub Galéria, Budapest, 2015. november 11.

Tisztelt Közönség, kedves Patrícia,
Nézegetve a képeidet elsőként természetesen arra gondoltam, milyen közel állnak a munkáid Van Gogh festményeihez.
Azután hosszasabban elméláztam felettük és ráébredtem, hogy ez csak felületes megállapítás eredménye lehetett. Avar- és aranykorral foglalkozó tematikád, ókori szertartások felé terelgető madártávlatból bemutatott jeleneteid eltávolítanak minket az európai művészet erőteljesen Nyugati orientációjától.
A korábbi sápadt sárgát felváltó indiai sárgák, a meleg pirosak és a csipetnyi, szintén inkább a meleg színek világához kapcsolható kékjeid a nyár, a mediterrán területek érzését idézik.
Mindezek ellenére valami titkos megérzés azt súgja, hogy mindezek mögött a Japán művészet felé való vonzódást sejtsek. Arra alapozom ezt a felvetésemet, ahogy a letisztultság, a kérdésfelvetések, a határok feszegetése mindig új utakra vezeti művészetedet. Valószínűleg éppen emiatt az állandóan változó útkeresés miatt tematizáltam ennyire erőteljesen az út megjelenítésének igényét. A változás, az elemek harca, a tűz, a szél, a föld, a levegő megfogalmazása a külső világ bemutatásán túl inkább aktív belső forrongást jelenít meg, az állandó kavargás mögött csak a hatalmas távlatok messzeségében érhetjük el a vágyott megnyugvást.
A festmények mintha a télben is a nyarat idéznék. Szorosan kapcsolódnak a földhöz, a földet művelő és az istenivel, a transzcendenssel kapcsolatot kereső kultúrához, önábrázoláson kívül kifejezetten a másikat, a társakat, portrékat nem találtam az alkotások között. Sokkal inkább találtam azonban közösségeket, vagy éppen egymástól elszigetelten, magányosan vándorló antropomorf lényeket, akik számkivetetten sivatagban feltűnő magányos cédrushoz, dolmenekhez, hegyhez zarándokolnak, vagy éppen egy hegygerincen próbálnak átkelni.
A végtelen megkísértése. Próbarepülés földközelben, ahol még érezhető a domborzat változékonysága, nem olvadnak egybe, szinte egyéniségek a fűszálak, s mint az aranyló hajtincsek kavarognak. A fák inkább meghajolnak, mint megtörnek, ebben az álomvilágban szerencsére nem jellemzőek a durva és vad, pusztító balesetek, nem csapódnak a földbe meteorok, csak elmúlt civilizációk maradványait láthatjuk viszont.
Van mégis valami, ami zavart keltő ebben az idilli világban, ahogy a fák mint rozsdás szögek merednek a tájba, néhol agresszív tónust mutatnak, ritmusuk vészes feszültséget tükröz. Vajon hogy oldódhat fel ez a hatalmas ellentét a szelíd kék felhők alatt az ősz színeinek vöröses lejtőin?
Van-e egyetlen valós társa a vándornak, aki a nehézségekben segíti, támogatja, visszafordul érte, ha baj van?
Kihez fordulhatunk mi, apró, táncoló porszemek ebben a kavargó, édességében fenyegető, melegségében jéghideg, természetességében tű éles és emésztő, idegen világban? Van-e mi enyhet nyújthat e szikkasztó forróságban, hol délibábnak tűnik a kék folyó és az igéző tó. Kerül-e végül talaj a lábunk alá, ha a levegőég szeszélyének kitett siklóernyőnkkel végül mégis alászállunk. S jutunk-e biztonságos szigetre, ha elvétve az irányt felfelé indulunk a poklok tüzéből?

Faludy Judit
Budapest, 2013. június 2.
Plein Art XV. Kortárs Művészeti fesztivál, Jaffa Galéria Bp. Ráday u. 39.

Tisztelt Közönség, Hölgyeim és uraim!

Vállalod-e a végtelent? – ez a kérdés olvasható Varga Patrícia Minerva néhány évvel ezelőtt megjelent könyvének címoldalán, és azután a könyvben több helyen is. A kérdés Carl Gustav Jungtól származik, akit a XX. századi tudomány egyik nagy alakjaként, a lélek, a kollektív tudattalan, a mítikus archetípusok kutatójaként, felfedezőjeként, kiváló pszichoterapeutaként tisztelünk. Kevesen tudják, hogy Carl Gustav Jung művészként sem akármilyen volt, legalábbis fiatal korában, amikor Vörös könyv című munkáját megalkotta. Álmok, víziók, gyötrő látomások gyűjteménye ez a kötet, amelynek lapjain tizenhat éven keresztül dolgozott, hogy saját személyes kozmológiáját megrajzolja. Évtizedeken át csak a család, a beavatottak szűk köre férhetett hozzá ehhez a munkához, amelynek fontosságáról mi sem beszélhet jobban, mint az, amit maga a tudós mondott róla: „Minden művem, minden kreatív tevékenységem ezekből a fantáziálásokból, ezekből a kezdeti álmokból származik.” Álmok és látomások, konkrét, akár a térképen is megtalálható inspiráló motívumok és a felismerhetetlenségig absztrahált részletek, elmerülés a múltnak kútjában és jelen idejűség, személyes univerzum és mindenki számára megragadható esztétikai élmény – Varga Patrícia Minerva, úgy tűnik, minden művével a könyvében feltett kérdésre válaszol: nem egyszerűen vállalja a végtelent, de minden ecsetvonásával annak megragadására törekszik. Tájképfestő, olvastam róla többször is, és feltettem magamnak a kérdést, nevezhetjük-e tájképfestőnek Van Goghot, akit nyilván gyakran és szívesen tanulmányozott hollandiai ösztöndíjasként annak idején, vagy mondhatjuk-e tájképfestőnek Emil Noldét, aki egyébként valóban festett tájakat is, de akinél a táj részletei abszolút alárendelődnek a festői víziónak, a színek költészetének? És mondhetjuk-e arcképfestőnek Javlenszkijt, akinek a vásznain kétségtelenül megjelentek arcok, s még azokon a művein is felsejlenek az arc egyes részei, amelyeken egyébként az orr függőlegese és a szemöldök horizontálisa már a kereszt, a krisztusi szenvedéstörténet jelképévé válik? Ha valakinél, Varga Patrícia Minervánál óvakodnunk kell a kategorizálástól. Kétségtelenül nagy jelentősége van művészetében a tájélménynek, Ahogyan saját maga fogalmaz, képeinek tere két évtized óta legtöbbször valós tájemlék. A 90-es évek eleji képei nem kevésbé drámaiak a mostaniaknál, de azok belső térben játszódtak, lépcsők, folyosók útvesztőiben, nagy termek mélyén. Ekkor egy évtizedig statiszta volt a Madách Színházban, ahol hatalmas díszletek között töltötte napjait. Későbbi tájemlékei között különleges jelentőasége van a Torockó környéki vidéknek, a Tordai hasadéknak, a Hvar szigeten felfedezett motívumoknak, s ahogyan a mostani kiállítás művei utalnak rá, annak a tihanyi kistájnak, ahol nyaranta sok időt tölt el. Óvárnak nevezik ezt a részt, arról a gyűrű alakú kora-vaskori földsáncról, amely egykor földvár lehetett, amelyet az avarok is használhattak. Ez a mozzanat azonban a történelem mélységes mélye felé is vezetheti a művek nézőjét, a mítoszok világába, amelyek ugyanolyan erős hatást gyakoroltak a festőre, mint néhány irodalmi élménye. A ’90-es évek végén elolvasta például Sinka Istvántól a Fekete bojtár vallomásait, ami annyira megrendítette, hogy egy évtizeden át belőle töltekezett. Így született meg A Fekete Bojtár számkivetettsége című sorozata. Pár éve pedig Móra Ferenc regényének a rendszerváltás után megjelent cenzúrázatlan változatnak hátborzongató, gyönyörű drámáját kellett kifestenie magából Ének a búzamezőkről című sorozatában. Ha tájképeket fest, akkor azokat, ahogyan Vadarany című munkáiról szólva mondja, benső tájképeknek nevezhetjük. „Néha mitikus tájak ezek, máskor valós táj-emlékek. Gyakran van két nap az égen. A szereplők, a figurák: lelkek, ők valahová vonulnak, vagy sejtelmesen állnak és néznek valamit. A képek elemei: néhol misztikus kövek, melyek hol elszórtan, hol körben állnak (a kövek egy idő múlva elkezdtek belülről izzani, némelyik fényből van: fénykövek ezek, és felbukkantak a körök is a táj részeként, anyaguk fény vagy víz, és néha valósnak tetsző képi elemekre is ráismerhetünk: karámok, utak, folyók, tengerek, de fényből és tűzből is lehetnek, ők a táj sebei is.” Ezek a motívumok, a bennük megfogalmazódó drámai cselekmények jelennek meg a kiállítás képein is, ahogyan színhasználata, ecsetkezelése, felületképzése is a folyamatosságot jelzi az utóübbi két évben készült alkotásokban. A mostani sorozata előzménye az Avargyűrű, Aranykor című kép, amelyet műteremben festett az ősi Óvár ihletésében. A képen látható kőoszlopok valamilyen ősi kelta atmoszférát sejtetnek, éppúgy, mint a tájban vonuló misztikus alakok - legalábbis ezt érezte a művész, amikor festette őket. Ez a kép tekinthető a mostani sorozat felmenőjének, bár akkor (2006) még más témák uralták képeit: a Kövek -körök és a Fénykövek. Újabb lépést jelentett az immár a kiállításon is látható nagyméretű munka, a Gyűrt sárga táj, az égi mellig ér, amely 2008- ban született. 2012-ben született a Fénykövek, és az Óvár-Vaskor-Vadarany című sorozat első alkotása, míg a sorozat másik három darabja, akárcsak a Gyámántgombászók 2013-ból származik. Az új sorozat helyszínén a „fent és lent" került előtérbe: az úgynevezett Avargyűrűről a különös tihanyi tájra letekintés: egy ponton, ha állunk, látjuk körben a Félszigetet, kívül körbevéve a nagy vízzel, és belül két víztükörrel, a Belső tóval, és a félig elmocsarasodott Külső tóval. Felbukkannak a sziklatömbök, amelyek megjelentek a korábbi néhány benső „vadarany” tájképen is. E monumentális sziklák kapcsán olykor Stonehenge monolit tömbejeit emlegették, ahol eddig még nem járt a festő, ezeket a motívumokat a torockói, az Adriai Hvar-szigeteki festőtáborozásnak köszönheti. Így érhető tetten sziklás képein a valós és a megelőlegezett tájemlék. Néhol misztikus kövek bukkannak fel a képeken, amelyek hol elszórtan, hol körben állnak, némelyik anyaga fény (fénykövek), aztán kirajzolódnak körök is a táj részeiként, anyaguk fény vagy víz, és láthatunk valósnak tetsző karámokat, utakat, folyókat, tengereket, de anyaguk gyakran fényből, tűzből van, és ráismerhetünk a táj sebeire is. A misztikus kövek, körök, tájmotívumok, a domboldalon végighúzódó parcellákat vagy éppen kozmikus járművek leszállópályáit jelképező vörös csíkok között pedig itt-ott sötét foltocskák, magányos vagy sorba, csoportokba rendeződő figurák, a létezés titkainak, e titkok megfejtése utáni vágynak a jelképei. S persze jelképei azoknak a titkoknak is, amelyek a kép születésére vonatkoznak. Mert végső soron titkokat rejt a kép, a festés, a kép megszületének mechanizmusa maga a festő számára is. Hiszen, Varga Patrícia Minerva nem tervezi meg a képeit, spontánul fest, a művészet és a létezés titkai éppen alkotás közben világosodnak meg a számára. Ha már a könyvvel, s a benne szereplő Jung-idézettel kezdtem, hadd fejezzem is be azzal, mégpedig Szűcs Miklós festőművész frappáns 2005-ös megnyitójának a részletével: „Varga Patrícia Minerva nekiáll és egyszerűen fellapátolja a vászonra az egészet. Nincs fontolgatás, toporgás és tátovázás. Festés van. És süvítenek a narancssárgázk, kékek és feketék, fölkerülnek a fekete felhők és mindkét nap az égre, izzik a szántás, lüktetnek a dombok. És kész. És amikor jó, akkor bizony nagyon jó.”
És tényleg jó. És tényleg egyszerű. Csak a végtelent kell vállalni hozzá.

A magyar képzőművészek fiatal nemzedékében nincs még egy olyan alkotó, akit annyira érdekelne-foglalkoztatna a mítosz, és az abból eredő lélekállapot szerinti történés, mint Varga Patrícia Minervát. Ebben a, gyakran a nemzeti karaktert is magában foglaló fényes sötétségben talált forrongó lelke számára megnyugvást? Vagy éppen a kulturális és művelődéstörténeti értékek közötti barangolás ajzotta föl képzeletét, hogy szín és formaélménnyé oldja rettenetét s fájdalmas örömét?
Egyűtt jelentkezik nála mindkét élmény: a szétrobbantott tájra, mert expresszív ecstkezelése drámai, a történelem világló hamuja hull, ugyanakkor valaminő - a szakralitással már-már rokon - megvilágosodás révén hegyei és domborulatai e lélek meditatív csendjét mutatják.
Olajfestményei és pasztelljei - ugyanaz a festőiség, ugyanaz a sűrűség - ezért sosem tájképek, jóllehet valamilyen táj-élmény az előhívójuk, hanem nagy érzelmi töltést hordozó, többnyire az okker ezer árnyalatát fölvillantó festői táblák: a bensőben magforgatott, mítoszivá emelt táj kivetűlései.
Szó se róla, mindenikűknek megvan a valóságos alapja - ezen a terrénumon Tihany és Torockó édestestvérek -, ám jól észlelni az ettől való elemelkedettséget is. A földrajzi meghatározók csak addig érvényesek, amíg rájuk nem rakódik valamilyen bibliai (Az utak súrlódnak II.- 2005; Bűnbe esett, de tiszta angyalok III. - 2006) vagy a magyar költészet jeleseinek poézisával átitatott réteg (Szabó Lőrinc- szigetporszemek fényporszeme, én...- 2005; József Attila- Magyar Alföld - gond dombja - 2003). Ameddig a tájjal érintkező művelődéstörténeti, mentalitástörténeti adalékokkal, mitológiai jelképekkel fölvértezett motívumkincs (Nap, Hold, út, karám, szárny, corpus) - sokszor a szerkezetet is feszítő jellemzőként - nem lép a "röghöz kötött", már rekvizitumaiban is alig élő valóság helyébe.
Ezzel a "képépítő", a figurálist valamennyire megtartó, de absztrakció felé hajló gesztussal a művész el tudja érni, hogy festményei, illetve pasztellrajzai a szép kűlső látványa helyett az ugyancsak gyönyörű belső izzás jegyeit viseljék magukon.
Varga Patrícia karaktere a hagyományhoz viszonyítva némiképp kűlöncnek minősűl, gondoljunk például a kőoszlopok (menhirek) áldozati alakként vagy a szertartást néző csoport megigézettjeiként "ábrázolt" sokracúságára.
Mítoszi mesét mond - ha tetszik a magyar, ha tetszik, a természeti népek jelképtárából vett szereplőkkel (az Isten is behajolhat eme barnás vörösben izzó, sárgás vörösen égető szakrális terekbe) - ugyanakkor valaminő Rítus (2004) jegyében módszeresen megszentel mindent.
Megszentel, hogy azonnal bűneitől föl is oldozhassa.
Mert a jó hely nála - több képe is ezt a címet viseli - nem csupán a földbe égetett, a Sinka István-i mezőt és nyomorúságot áttranszformálásában a megfeszíttetés terepének-hegyének láttató léttapasztalat valamely állomása, hanem a megigazulás, a szűletés előtti öröm (embrió szabadság?) színhelye is.
Ugyanakkor valamilyen, a föld mélye felé tartó negatív oltár (sír, hol nemzet sűllyed el?), amely - jóllehet nincs világ vége - elnyel mindent. A köréje gyűlt megemberiesített kövek, arc nélkűli szobrok, űnnepi rítus szerint álldogálók pedig - élő táj - és igazság-követeként - "főhajtással" (ha volna fejűk) áldoznak az űnnepi pillanatnak.
Az elveszejtés tragédiájának? Inkább az azt követő - a sarjadást akár drámai módon előkészítő -, a színsávokat érzelemgócok szerint egymás mellé soroló rituálénak.
Mégsem csak a beavatottak élvezhetik Varga Patrícia Minerva - végső soron "bölcselmi" (bölcseleti?) festészetének lényegét. Az említett járulékos elemek ugyan közelebb visznek a vásznak és a pasztellképek szín- és formavilágában megbúvó, a szerkezetre kiható, a motívumkészletet szabályozó csaknem spirituális titokhoz, de az is esztétikai élményhez jut, aki csak a faktúrára, a spirális vagy a körmozgásban végtelenné vált utakra, a figurák, az arc nélkűli alakok, sziklabábuk ritmusos - zenei élményt is magábaivó - elhelyezkedésére, az élénk színek: harsogó sárgák, melankólikus barnák, túlérett oranzsok, fekete beűtésű ultramarinok kavalkádjára figyel. Lenyűgöző a képszerkezet, amely a haránt mozgású három utat ritmusosan belesimítja a bal oldalt tölcsért (lefelé húzó örvényt) rejtő tájba (Két nap alatt XXI. - 2005); amely a vöröses sárga nádszálakból (fényhuzalokból) álló, körkörös mozgásuk folytán egymásba harapó, elkűlönített részeknek a képen belűl szinte kűlön státuszt biztosít (Napkarám - Holdkarám - 2000).
A bukaresti tárlat legkitűnőbb, a művész karakterét leghatásosabban megmutató olaj-vásznakról van itt szó. Amelyek mellé a történelmi rekvizitumot (romot) is hangulati elemként magábaoldó, a kékes-fekete menhireket egy sajátságos "tó"köré gyűjtő kép - Tihany mint tájélmény letagadhatatlan - Ellenállok a címadásnak ( 2006) éppúgy fölsorakoztatható, mint Az utak súrlódnak II. (2005) című izgató térelosztásáról tanuskodó vászon.
Ezt az esztétikailag kikezdhetetlen vonulatot erősíti a sárgás-vöröses égbolt alatti, sárga karmokkal ékesített mező és a beléje űltetett megannyi "kőember" találkozásának drámaisága (Bűnbe esett, de tiszta angyalok III. - 2006), s kiváltképp az a kontrasztra épűlő szerkezet - legfélelmetesebb a kék-fekete és a narancs szín összecsapása -, amely a Szörnyű látványokra várva III. (2005) című festményt, társaival egyetemben, remekművé avatja.
Az olajfestményekhez színvilágban és kifejezésmódban is közel álló grafikákon - bár a művész jól rajzol - sohasem a rajzos elemek, a vonalhálók kiélezettségei dominálnak, hanem a festői látásmóddal fölvitt pasztell-foltok egymásba úszó bársonyai. Az Olyasmi vagytok, amit még szabad kérdezni (2006) kék és sárga érzéki kavalkádja, a "tiszta" (kék) forrás körűl álló menhirekkel-élő-élettelen figurákkal több mint gyönyörű - kifejezésében-szimbolikájában gazdag - képvilág.
A Meglepő, ha föntről jön IV. (2006) sárgásan mélyzöld egével és fekete alapú sárgás fűtengerével, semmivel sem marad el tőle. Ugyanez elmondható a vörös folyókat futtató Kövek XIII. (2005) érzéki kartonjáról is.
A meglepetést számomra mégis a megszokott sárga-vörös-barna színvilágon túllépő, a kék (kék-fekete) földnyelvként kanyargó sávját valóságos érzelemtartománnyá emelő pasztellképek jelentik (Meglepő, ha föntről jön III. - 200 ; Cím nélkűl - 2005; Holdfényben úszó földszalagok - 2006). Kiváltképpen az utóbbi - ismételjűk meg, a festői látásmóddal és technikával hatásos - grafika lenyűgöző.
Az egészben van valami kiismerhetetlen, a fényjátékokat parttalanná tevő, s ugyanakkor szabályozó vibrálás; mintha a művész személyisége föloldódott volna az anyagban.

Szakolczay Lajos

Forrong Budapesten a művészeti élet - vagy csak magára talált? Konferencia konferenciát ér szobrászatról, festészetről, figurativitásról, hagyományról, ugyanakkor a kurátori szerepről, a koncepcionáltságról (a médiaművészetről talán kevesebb szó esik): látszólag egymást kizáró művészetfelfogásokról. Mintha békés egymás mellett élésűk lassan lehetségessé válna. Köszönhető ez - többek közt - az olyan értékteremtő ars poeticával működő galériák megjelenésének és kitartásának, mint amilyenek például a Volksbank Zrt 3 éve működő kiállító helyei. Elsősorban, persze, a minden körűlmények között a maguk útját járó művészeknek köszönhető. Most 3 ilyen alkotó művei előtt, 3 fiatal nő mellett állunk.
Egy művészettörténész vagy galériás pedig mindent igyekszik látni, s - ámbár ez már inkább csak a művészettörténész dolga - igyekszik minden egyes saját utat megismerni, megérteni, értékelni a művészettörténet számára, úgy, hogy egyúttal az egésznek is valamely áttekinthető képét adja, az új jelenségekkel egyűtt. Azaz: ha egy jelenség valóban új, a művészettörténet addig áttekinthető képe összezavarodik, hiszen ez a történet nem egyszerűen egymás mellé tett események összessége, hanem - s ez már tudományos módszer, logika és nézőpont kérdése - a művészet toposzai, folyamatai, struktúrái stb. szerint elképzelt egység, amiben tehát minden új zavart kelt. Időről időre újra kell tehát rendezni, esetleg módszer- és nézőpontváltással átírni, hogy az új felől - és a művészettörténet felől maga az új is - értelmes legyen.
A 3 alkotó egyűtt mindenképpen egy újabb jelenségre hívja fel a figyelmet. (Bretus Imre galériavezetőnek köszönhető a kűlönleges összeállítás.) Természetesen nem egészen új a kortárs festészet hagyománykeresése, festészeti hagyományba épűlése, és mindenképpen kűlönböző az a 3 út, amin ők járnak.
E mai festményeket szemlélve a modernista művészettörténetbe nem tűnik a melegágyuknak, mert azt annakidején nagyon egyszerűen írták meg, ráadásul egy félreértésre alapozva, ti. arra, hogy az első modernek hátat fordítottak a művészet "múltjának", s újítókká váltak. Innen - az impresszionistáktól - már csak az újítások egymásutániságát kellett megfigyelni, leírni. A félreértés "csupán"; annyi volt, hogy azok a művészek az akadémizmuson, a megmerevedett szabályokon léptek át, eszűkbe sem jutott a művészet belső történetéből, világából kilépni. Gondoljunk csak Manet Velázquez-idézeteire, Van Gogh Rembrandt-parafrázisaira stb. (Mint ezek a példák mutatják, a modern művészetet sem ismerjűk meg megírt történetéből.) Ezért ha Varga Patricia Minerva kavargó sárga és vörös mezőit, ciprusokra emlékeztető sötét figuráit nézzűk, s Van Gogh-ra gondolunk, ne magunkat kárhoztassuk, hanem a hagyományok történetének kifelejtését az egynézőpontú művészettörténetből. S nézzűk meg, mesterétől mit tanult a mai festő (sőt, azt is, kitől s mit tanult a mestere), s mit ad ő tovább! Radák Eszter új táj- és faluképeit, enteriőrjeit látva nyugodtan ejtsűk ki Lesznai Anna nevét, legfeljebb meg kell toldanunk néhány "lépéssel"! Soós Nóra művei esetében nem is ilyen könnyű a helyzet: egy populáris rajzi kultúra illetve a pop art történetével hozzák kapcsolatba a róla írók.
Mindebből mégsem az következik, hogy akkor hát nézzűk inkább Van Gogh-ot, Lesznait vagy valamelyik popos képregény-imitációt, sőt! Hisz Van Goghot nem 100, de 120 év választja el tőlűnk. De annak ellenére, hogy mit se tudott Sinka Istvánról, a Fekete bojtárról, Varga Patricia Minerva képei egyik ihletőjéről, s valószínűleg Magyarországról sem tudott sokat, arról se, hogy itt a búzamezőkön nincsenek ciprusok, a nap és a hold sem áll egyűtt, mégis, sokáig úgy néztűk műveit, hogy mindez bennűk van. Mindaddig, amíg Patricia képei meg nem jelentek. Amint Lesznai újra kiadott mesekönyveit lapozgattuk 70 év múltán is érvényesként, mígnem feltűntek Eszter nagy "meséi", működni nem kezdett a képzelete, összeadva ingatlanhirdetéseket és hasonló hétköznapi szövegeket a környező valóságrészletekkel. Vagy, mondjuk, az amerikai pop art Lichtensteinjét bámultuk, mígnem Nóra meg nem mutatta, hogy a dolgok nem egyszerűen azok, amik - Magyarországon, sőt, egy női művésznél, s belső szemmel is nézve. Azaz: a nagymesterekre hivatkozás csak az egyik, de fontos eleme a művészet hagyományaira is épűlő alkotófolyamatnak.
E 3-féle művészet mindegyikének a lényegét megfogalmazták az előttem szólók, hisz Varga Patricia Minerva 89-től, elsőéves kora óta kiállít, Radák Eszter is főiskolás kora óta (94-től), csakúgy, mint Soós Nóra (2002-től). és még a közelmúlt (épp a 80-as évek) hirtelen támadt fiatal művészet-kultusza ismeretében is érdekes, hogy korai megjelenésűk a művészeti életben már saját egyéni stílusuknak volt köszönhető, ami látszólag alig változott azóta, valójában azonban évről évre követhetők elmozdulásaik.
Művészetűk - úgymond - figuratív, amiről azt hinnénk, ábrázoló, a környező valósághoz kötött. Ami az utóbbit illeti: bizony, ritkán történik annyi gyökeres változás, olykor nagyszerű, máskor réműletes esemény, mint 1989 óta - alig másfél évtized alatt. ám, ahogy Szüts Miklós mondta Varga Patricia Minervával kapcsolatban: "A festő nem látványt, a festő képet fest. Jó esetben sohasemvolt világot teremt.” és hármójuk közűl ketten épp annak a kornak a művészetéhez (is) kötődnek, mely ezt manifesztumokban megfogalmazta: a 19. század végéhez, a múlt századfordulóhoz.
Akkor tehát a képnek eleve nincs köze ahhoz, amit látunk? Nem biztos, de ahhoz mindenképpen kell legyen köze, ahogy látunk.
A Hágában is tanult Varga Patricia Minerva Van Gogh szenvedélyes, kavargó színmezőit javarészt felűlnézetből mutatja. Nézi Radnóti szemével, kissé talán a "maping the world” későbbi igényével, de ki is sajátítja, saját tájat hoz létre. Olyan kűlönösen, hogy nagyívű kréta- vagy ecsetvonásai a testéből, a karja mozdulatából közvetlenűl látszanak kiindulni. A felűlnézet pedig lehetne távolságtartó, de ez a fizikai közelség, a határozott felső, jobboldali nézőpont, s ezért a "látvány", a motívumok intenzív széttartása személyes képről vall, nem a látott táj és a fekvő képforma egyeztetéséből. Radák Eszter is foglalkozott korábban kűlönböző nézetekkel, az ezekből összeálló és összeállítható képpel. Most azonban szembenézetűek, ezért síkszerűek a képei. Furcsa módon, mert azt hinnénk, a szembenézet a legtárgyilagosabb, a síkszerűség viszont absztrakció. Az is, itt is, képei mégis - ez és a legegyszerűbb nézőpont egysége miatt - meseszerűek. Aprólékos tárgyszerűség és absztrakció egyűttese a képzelet folytonos oda-vissza működését teszi lehetővé. Ezt a tárgyilagos síkszerűséget vetíti "vissza" a térbe Soós Nóra (átnézetben látja a világot), de úgy, hogy a térbeli dolgok saját, egymáshoz fűződő viszonyát mutatja meg, nem a néző szerinti, perspektivikusat. Azaz nem a látvány a kitűntetett, hanem a dolgok. Mondhatnánk: Röntgen (vagy a kubizmus) óta nincs ebben semmi kűlönös, mégis, azáltal, hogy az alakokra és -ba, dolgokra és -ba engedi vetűlni a másik képét (az ékszereket a kirakatot nézőkbe, akik így - nem kevés egyűttérzéssel - felékszereződnek), tömény, telített tereket hoz létre. Ráadásul képcímeiben meg is mondja, hogy - bizonyára nem csak fizikailag - a "kintet és bentet"; mutatja meg. Szenvtelen, technorealistának mondható rajzi eljárásával a lélekábrázolás új útjait nyitja meg, nem csak az élőknek tulajdonítva belső világot.
Az iménti ellentmondások azért is érdekesek, mert logikánk és a képi logika kűlönbségét nyilvánvalóvá teszik. A három művész háromféle képi logikája újdonságokkal teli: Soós Nórának az ábrázoló geometriával rokon, fegyelmezett, mégis szövevényes térrajza, Radák Eszter ornamentalizmusa, ami színmezőit virágmustrákkal telíti, hacsak nem kűlönlegesen figyelmesen felvitt ecsetvonásokból összeálló, egynemű színmezőt fest. Mindkét eljárása populáris vizuális kultúránk legszemélyesebb, enteriőrjeinket díszítő legsíkabb elemére, a tapétára utal mint a képszerűség forrására. (A Pattern Painting képi redukcionizmusa nélkűl.) Mégis, az egymásra rakódó virág- és színmezők teret teremtenek. Varga Patricia szabályozatlanul "kitörő" ecsetvonásai, festékkaparásai, tubusból felvitt festékcsomói, az útjai (melyek Mednyánszky folyókanyarulatait juttatják eszűnkbe), "tűkrözései" (fekete felhők, napok és holdak az égen és lyukak a mezőkön) révén az egymásba hatoló, egymással összefűggő (égi és földi) mezők kozmikussá növelik a képbe zárt teret.
Mi a köze mindennek mégis a valóságunkhoz? Az m2 TV-csatornán a pályakezdő fiatalokról szóló műsor bevezető képsora egy (elektronikusan generált) kanyargó út mentén a következő táblákat mutatja: PéNZ SIKER BOLDOGSáG KARRIER HATALOM. Lehet, hogy ez a valóságunk, habár az elektronikusan létrehozott képnek van a legkevesebb köze hozzá. Az a személyes vagy meseszerű vagy áttetsző kép, amit a 3 művész előállít, másik valóságokról szól. Lehet, hogy női ez a valóság (a mesélő szerep, a szenvedély, a naplószerűség), mindazonáltal nem ábrázoló, hanem - a reprezentáció módját tekintve - a megjelenítő műtípushoz köthető, mégha leltárszerűen tárgyilagos (Soós) vagy leíró jellegű is (Radák). A színek aláhúzzák állításomat: tiszta és főként alapszíneket használ Varga Patricia (sárga, piros, kevés kékkel), ezek erejét a fehérrel vagy a feketével nem is fokozza, de majdhogynem elviselhetetlenné teszi; képe egy feldúlt, zaklatott és halálos világé. Az alap- és kiegészítő színek tisztasága uralja Radák képeit, de érdekes, ahogy és amely színek egymás mellé kerűlnek (például a színskála egymáshoz közeli színei /piros a lilában/, ami világító színhatást eredményez). Egy figyelmes, tudatos, ajándék-világ keletkezik így. A Soós-képek látszólagos színtelensége valójában visszafogott, szellemidéző, az egymásba bonyolódott tárgyak megkűlönböztetésére szolgáló színeket jelent. A valódi, érintésekkel, áthatásokkal teli, szövevényes, ám nem látható világot tudja általuk megjeleníteni. A megjelenítés pedig annyit tesz, hogy valami, ami nem látható vagy nincs, egyszercsak lesz. Mindegyikűk valódi, vérbeli festő tehát, köszönet talán mestereiknek is (Gerzson, Keserű, Molnár, Klimó).
S ha már a mestereket említjűk, a tájképről is essék szó. Az ő révűkön vált ugyanis a magyar festészetben a kép képtájjá, a felfeszített vászon vagy a papír a művészi akció (a megjelenítés) szabad terepévé. Amit a mestereiktől tanulhattak, azt e 3 művész a személyes, a kűlső-belső és az áttetsző kép kialakítása érdekében fejlesztette tovább, talán folytatva a 19. századi (romantikus) hagyományt, miszerint a tájkép a lélek tájait jeleníti meg. A mégoly kevéssé tájképszerű művek is, mint Soós Nóra egyes munkái, ebben az értelemben tájképek.
Napjainktól ennyire a messze múltba jutva már csak egy tényre hívom fel a figyelműket: a képek lűktetnek, élnek, akár a téri áthatások, akár a pulzáló színmezők, akár az ecsetvonások révén. Ez az élet az, amit ők teremtettek, saját (összetett) módszereikkel, s ezzel válnak műveik a művészettörténet részévé: régi művekkel társalogni képes alanyaivá a művészettörténet élő, lélegző birodalmának. Mondhatjuk: az bizonyosan létezik, amit itt ők hárman látnak.

Keserű Katalin

Azt hiszem ezzel a kijelentéssel el is fogyott az összes hasonlóság az itt kiállító két művész: Varga Patrícia Minerva és Nádor Tibor kőzőtt.
Nádor Tibor kutató, felfedező, ugyanakkor fontolva haladó fajta: igazi Apollói alkat, lépésről lépésre építi képeit (és életművét). Nem bíz semmit a véletlenre, az önsanyargatás határáig érteni, tudni akarja, mit tesz föl, mi van a képein. (Egy vásznán becslésem szerint a rétegek alatt legalább öt-hat kép lapul. Nagyon "gazdaságtalan" dolog.) föltesz és levesz, odébbrak és lekapar, újból és újból nekiveselkedik ...
fogy a festék, hízik a vászon. Minden szín, minden forma, minden gesztus százszor át van gondolva, ki van itt minden próbálva...
Ha a leghajmeresztőbb, legreménytelenebb témát is választja, akkor is végigvonszolja magát százszor a vásznon, nincs tétnélkűli meccs, nincs ellazított félidő, mint a Rákosi nevű futballista annak idején: sípszótól sípszóig végighajtja a meccset, ha a bele lóg is ki.
Nádor a dolgoknak a VÉGÉRE AKAR JÁRNI.
és amikor győz, és gyakran győz, akkor elfelejtődik minden pokoljárás, hiábavaló vágtatás a tál hosszá labdák után, és marad az éteri líra, maradnak Nagy István mágikus szűrkéi, marad a csend és a boldog szomorúság.

Varga Patrícia mindennek azt hiszem homlokegyenest az ellentéte. A látszat legalábbis azt mutatja, hogy határozott, biztos elképzelés van a fejében, mikor odaáll az űres vászon elé; nekiáll és egyszerűen föllapátolja a vászonra az egészet. Nincs fontolgatás, toporgás és tétovázás: FESTéS VAN. és sűvítenek a narancssárgák, kékek és feketék, fölkerűlnek a fekete felhők és mindkét nap az égre, izzik a szántás, lűktetnek a dombok...és kész.
És amikor jó, akkor bizony nagyon jó.
Minden világos, nem? Az egyikűk menet közben igazít folyamatosan az átirányon, a másik megy bele vakon a pusztába, és ágy ér a célba. Ennyi.
Csakhogy... Csakhogy a dolog persze nem ilyen egyszerű. Ugyanis egyikűk sem tudja ám jobban a másiknál, merre jár. Nem tudhatja, hiszen akkor, ott a vásznon valami vadonatúj, sohasemvolt dolog szűletik, nincs rokona, se boldog őse, és a nyomorult festőnek fogalma sincs, NEM LEHET arról, hogy mi történik. Nem tudja sem Minerva sem Nádor pontosan, hogy merre lökdösi, tuszkolja a képet, annyit tud csak talán, hogy menni kell, hajózni szűkséges.
Ezért annyira bosszantó, amikor - oly gyakran - a szerző űzenetéről locsognak a -szakemberek-: értsűk meg végre, a képek (könyvek, szimfóniák, filmek és édesbús slágerek) persze űzenetet visznek, csak nem a szerző űzenetét! Itt a szerző legfeljebb biciklis futár, teker vadul a benzingőzben keresztűl a városon, igyekszik a legjobb átvonalat választani, de hogy mi van a csomagban, azt csak a feladó (talán Isten?) tudja, és tudják aztán a címzettek. Igen a címzettek, ti kedves barátaim, hiszen nektek szól az űzenet. Persze a műszak végén a futárok is leszállnak a biciklikről, beűlnek egy sörre valahová, és akkor már ők is címzettek lehetnek, más csomagok címzettjei.

Szóval csak azt próbáltam elmondani, hogy a tartalmát tekintve semmi lényeges kűlönbséget nem látok az itt kiállított művek között: két komoly festő komoly munkái ezek, alkatuk, vérmérsékletűk szerint előadva.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy otthonomban bírhatom Varga Patrícia egy pompás képét. Nos, egy éve keressűk a helyét a képnek a lakásban, a feladat alig megoldható, ugyanis ez a kép úgy rág le minden képet maga mellől, jó képeket!, hogy réműlten próbálunk neki másik helyet keresni. Erő van benne és féktelenség. Dráma.
Nem lehet Schubertet Sosztakoviccsal összeereszteni, mert mindkettő rosszul jár.
De persze keressűk a helyét rendűletlenűl: hiszen igencsak fontos darabja érzelmes kis gyűjteményűnknek. Köztűnk legyen szólva egy gyönyörű Nádorunk is van és az sincs falon, mert olyan nehéz, hogy félűnk, a téglát is kitépi a falból...
Szóval kedves barátaim, nehéz, súlyos képekkel lepték meg itt önöket a szerzők, fogadják a kiállítást olyan szeretettel, mint amilyen kijár neki.
A kiállítást megnyitom.

Budapest, 2005. október 12

A Magyar értelmezo kéziszótár szerint a mu/alkotás: fonév, Muvészi alkotás. és most figyelmezzetek: (utána kis hullámos kötojel:) ~anya fn áll (azaz állattan): Berendezés, amely alá a géppel keltetett csibék bebújhatnak melegedni.
úgy érzem, közel járunk a keresett igazsághoz, de haladjunk csak szépen, menetelesen: mit is tart a közfelfogás a festokrol? A festok késon kelnek, szemben mondjuk a mosónokkel, akik ugye korán. Padlásszobákban tűdőbeteg varrólányokkal duettet énekelnek. A festoknek mindig piszkos a körműk, többnyire ápolatlan, zsíros a hajuk, slamposak és le szokták vágni a saját fűlűket. A festoknek társalgás közben többnyire komoly nehézséget okoz az alany egyeztetése az állítmánnyal. írásban nem, mert írni többnyire egyáltalán nem tudnak.
A múlt század hetvenes éveiben, amikor friss házasokként egy faluba költöztűnk, a szomszédasszony megkérdezte volt feleségem volt papáját: és mivel foglalkoznak a fiatalok? Exapósom kicsit szorongva válaszolt: szobrász és grafikus (festot már végképp röstellt mondani). és hogyan korrigál az egészséges népi fűl? "Fodrász és trafikos? Remek szakmák" - így (a késobb igen baráti) Csöpi néni. Azóta is, ha megszorulok, a trafikossal szoktam kivágni magamat.
Szóval milyenek is a festok? Buták. Mindent másképpen értenek, mindent másképpen látnak. Hányszor hallottam már: ez oly szép, hogy festo ecsetjére való! én meg csak néztem, néztem, szemem majd kifolyt, de semmit nem láttam, ami az én ecsetemre kívánkozott volna...."

( Szüts Miklós, 2004)